– Hé te kurtalábú Blackberry vagy hogy hívnak ! Te tudod merre kell menni ?– Atrot Scnaran végigsimított kezével kígyóbőr borítású elf -íján majd ráhelyezett egy nyílvesszőt és elindult felfelé kaptatva a jeges domboldalon. – Mögmondtam neköd Te „magos” ne szólítsáá így ! – „Feketebogyó” megállt az ösvényen térdig gázolt a hóban és visszafordulva perlekedett a tündével. – Kérdezd inkább ezt a süket nagydarab Fél-Orkot minthogy engem zaklass a felesleges kérdéseiddel ! – Norg’ Gotcha !– böfögte az Ork és újra elindult a „kaptatón” vállára vetve hatalmas baltáját. – Mit mondott kurtalabú ?– érdeklődött Scnaran. – Azt hogy: ELŐRE ! De ölébb mög mondtam már hogy….Grrrr – Feketebogyó mérgesen megmarkolta „kanapácsát” és az Ork után igyekezett befelé az ösvényen a fogadó felé faképnél hagyva a tündét.

Egy nagy fenyőfa mellett távol a falu zajától, messze fent a dombokon, a keresztutak találkozásánál áll a „Fogadó a Vörös Sárkányhoz”. A „farkasordító” hideg ellenére a fogadó előtt féltucatnyi emberi lény gyülekezett csillogó fémpáncéljaikon D’ale város kékszínű címerét viselték. A különös kis csapat ekkor toppant be a fogadó előtti tisztásra, érkezésükre egy hosszú aranyszegéllyel díszített barna köpönyeges alak sietett ki eléjük. – Már vártunk titeket ! Örülök, hogy minden népet a hegyek között érdekli ez a dolog!– kezdett bele mondandójába a varázstudósnak kinéző alak. – Nem sok hír jutott el hozzánk Unthaross, mondhatnál valami konkrétumot is miért „kutyagoltunk” ide a fagyos hidegben ! – vágott a szavába türelmetlenül D’ale város parancsnoka. – Várd ki a végét kapitány uram ! Hosszú kimerítő kutatást végeztem a déli városok könyvtáraiban és arra az eredményre jutottam újra feltudom éleszteni a hegyek között élőknek a Mágikus Tüzet ! – Mmhhh ! – óhatatlanul egy sóhaj hagyta el a parancsnok száját. – Hihetetlen Corellon Larethian mágiája is újraéledhet ?– a tünde ámulatában mindkét kezét a fejpántjához kapta. – Pompicsök ! Bányáink mélyén mögint élöt lösz ! -simogatta megelégedéssel hosszú szakállát a törpe. – Narg’ha dzsava urgghaaaa ! – dörögte öblös hangján az Ork. – Gondolom közületek senkinek se okoz gondot a vadászat, a nyomolvasás a hóban. Ugyanis az írás szerint 30 kvadrát őrölt szarvasagancsra van még szükségem a tűz újraélesztéséhez ! Tehát ne késlekedjetek induljatok tüstént a hegyek közé,ebben az időszakban ott hevernek az„agancsok a hóban” ! Lehet egyetlenegy szarvasbikát se kell megölnötök az agancsáért hiszen télen maguktól leesik az állatok agancsa, csak eleget össze kell gyűjtenetek magatoknak ! – oktatta ki a tömeget a varázstudós. – Nadöööö ! Unthaross ilyönkor a hegyök közé Föbruárban ? –zsörtölődött a „kurtalábú”. – Nenime hónapjában vadászni, pfff ?? És a szörny, a népünk azt hallotta hogy… – kezdett bele ismét a szószátyár magyarázkodásba az elf. – Mindent az embereknek kell megoldania a leghidegebb Februári fagyos időben?– dörmögött a kapitány. – Virgh’a Braghdoooo ? – csapott egy hatalmasat öklével a tenyerébe az Ork.

Unthaross a tűzmágus csendre próbálta inteni a szinte egyszerre felhördülő összegyűlt tömeget. Dehááttt….. Naplemente után már csak a fogadó apró vasrácsos ablakain kiszűrődött, imbolygó sárgás fény világította meg a lépcső előtt megfagyott lábak nyomait, ahogy több irányban elindulva elhalványultak a hóval borított jeges hegyvidéki tájon…..

Az északi szelek havat hoztak magukkal és a kis város házainak tetejét friss hó réteg fedte. Már csak a fogadóban és a város széli kis házban pislákolt az ablakokban meggyújtott gyertya. Lassan itt az idő, gondolta Fynn amikor az ablakon kitekintve a hold állását kémlelte, elfordult az ablaktól és a kandallóban lobogó tűz fénye megcsillant mandulavágású világoskék szemében. Egy husángot dobott a tűzre majd az ajtó melletti fogashoz lépkedett, ahonnan a vastag subát széles vállára kanyarította. Nyikorogva tárult ki a megdermedt faajtó és amint kilépett az éjszakába a hideg fuvallat havat hordott az arcába, nem is kellett több Fynnnek rögtön szorosabbra húzta maga körül vastag utazó köpönyegét. Valaki már várt rá az utca végében. A sudár alkat a közeledő léptek zajára tekintetét az érkezőre emelte. – Késtél ! – dörrent mélyen. Hangja az a fajta, mely képes egy pillanat alatt elbizonytalanítani a vele beszélőt. – Nem hiszem, hogy az a pár perc fog minket a céltól eltántorítani. – mondta Fynn az immáron vele szemben állónak. – Egyébként is Gilehon neked, a város kapitányának nincs mitől tartanod. – Pont ellenkezőleg. Ráadásul ez még nem indok arra, hogy a megbeszélt időpontban ne légy itt. De elég a fecsegésből és induljunk. Mondani valóm van a számodra. – ezzel megindult a havas városból kivezető úton. Pár percig szó nélkül haladtak egymás mellett, amíg a kapitány egyszer csak megtorpant. – Ide hallgass Fynn. Az úton nagyon óvatosnak kell lennünk és éppen ezért kértem, hogy Te gyere. A város legjobb nyomkövetője vagy és a szemed éles látására és füled éles hallására is szükségünk lehet. Egyik felderítőm jelentette, hogy egy bandita csapat bujkál a régi tárna közelében. Amióta Unthaross elkavarta a dolgokat minden a feje tetejére állt. Fynn csendben és érdeklődve figyelt. A történet már ismerős volt neki. Nem sokkal azután érkezett a városba, hogy a tűzmágus szabadjára engedett egy olyan varázslatot, melyet már az ő hatalmas ereje sem volt képes visszafogni. A régi tekercsekben nevén sosem nevezett szörnyeteg pusztító dühvel szabadult ki régi börtönéből. Azóta a szörnyet sokan próbálták legyőzni, csapdát állítani neki. A legnevesebb harcosok érkeztek a vidékre a trófea reményében, de mind hiába. Aki megpróbálta odaveszett egy kivételével: Fynn Riol. Aki miután a Vörös Sárkány fogadóban meghallgatott minden pletykát maga is útnak indult. Szerencséjének tudható csak be, hogy Gilehon a város kapitánya arrafelé lovagolt és még időben elmenekítette a nyomkövetőt: – A kereskedők nem merik a portékájukat erre hozni, félnek a szörnytől és a várost meg újabb és újabb bandita vagy Ork csapatok fosztogatják. Dale erős katonáival ugyan próbáljuk őket visszaszorítani, de a dolgunk egyre nehezebb. Azok a banditák régóta zaklatják a vidéket, a koldusok pedig eltűntek utcáról. Nekem ez így sehogy se volt rendjén, hát nyomozgattam egy kicsit, akik még az utcán maradtak nem igen beszéltek. Sokuk félt, de azért sikerült pár használható információt gyűjtenem. A banditák vezére a Bujdosó Tam nevet viseli. Koldusokból toboroz magának embereket. Egy egész kis tolvaj csapata van már. Most pedig az utakon portyáznak éjjel és nappal egyaránt. Tovább nem engedhetem ezt. Remélem, elhoztad az íjad. – Természetesen itt van és számíthatsz rám. Azt mondod a régi tárna? Nos had gondolkozzam egy kicsit. – Fynn guggoló helyzetben, a hóban rajzolgatott vonalakat, és emlékezetében felidézte a keskeny bozótos ösvényeket, míg rá is akadt arra az emlékre amit keresett. – Meg is van! Létezik egy ösvény, melyen ha végigmegyünk eljutunk a tárnák mögé. Arról a terep sziklás ugyan, de nem járhatatlan. Kettőnknek könnyedén sikerülni fog az odajutás. Ha jól sejtem a tárna körül két-három pont kivételével nincs alkalmas táborozási lehetőség, főleg ha tényleg annyian vannak, mint mondod. Én ismerem a rejtett utakat a tárna hasadékain keresztül, így észrevétlenül eljuthatunk hozzájuk. Viszont egy kérdésem azért még volna. Mi csak ketten vagyunk ők meg vagy egy tucatnyian. Nem de? – De igen. Ketten viszont sokkal észrevétlenebbül tudjuk megközelíteni őket. – Hát akkor, ahogy gondolod. Gyere, ne időzzünk itt, különben sem jó itt a Fagyott hegyen ilyen időben sokáig egy helyen állni. Így indultak hát el ketten az éjszakába, követve az ösvények vonalát. Az út elején viszonylag gyorsan haladtak, akadálymentesen érték el az első igazi emelkedőt. A hegyet vastagon borította a hó a fák között süvített a csontig hatoló fagyos szél. Csak remélhették, hogy hóvihar nem keveredik, mert ha az a hegyen kapja el őket valószínűleg csak megfagyott testüket, találnák meg a hajnalban előbúvó vadak. Ebben a zord időben érték el azt a titkos ösvényt, amiről Fynn beszélt. -Itt volnánk, ez az út, ami bevezet a hasadékba innen mögéjük jutunk. Ahogyan sejtettem jó helyen járunk. Érezni a füst szagát a szél felőlük fúj. Innen már jobb lenne, ha én mennék elől, te, meg vedd föl azt a köpönyeget. – Gilehon a vállán keresztülvetett bőr táskából előhúzott egy különösen pompás kék és ezüstszínekben pompázó köpenyt. Anyaga dúsan szőtt kelme és körülötte kicsit vibrálni látszott a levegő. A harcos gondosan magára terítette az anyagot, nyak részénél összefűzte majd egy díszes csattal a zekéjéhez erősítette. A csuklyát fejébe húzta és a tünde felderítőhöz fordult. – Rendben, menj hát te elől én hátulról fedezlek, de ne feledd légy résen minden pillanatban. – Úgy lesz. – szólt a tünde magabiztosan és íját melyen most halványan fel izzott pár régi rúna maga elé tartva elindult a hasadékban. Lassan tudtak csak haladni, hol kúszniuk kellett a szél hatására eléjük dőlt fák miatt. Teremtett lélek nem mozdult semerre, úgy látszott még a hegyen élő madarak se húzták meg magukat a vidéknek ezen a táján. A füst szaga egyre csak erősödött, mikor egy derengő pont tűnt fel a messzeségben. Tűz lobog, gondolták mind a ketten és a két cserkészőnek halvány mosoly húzódott végig az arcán. Négykézlábra ereszkedve indultak tovább. Minden egyes kis kődarabot félretolva az útból. A hideg kő nyomta térdüket és lassan hallani vélték egymás szívverését is. Nem messze előttük mozdult valami. A tűz fénye kihunyt majd ismét felvillant. Fynn aki elől haladt jelzett a mögötte jövőnek, hogy álljanak meg, majd közelebb húzódott a kapitányhoz. Suttogva szinte a saját hangját se hallva mondta a következőket. – Van előttünk egy őr. Legalább egy, de lehet, hogy többen is vannak. Közelebb húzódok és kiderítem. Ez az én terepem nem lesz baj. Várj itt. – a kapitány csak egy biccentéssel jelezte, hogy megértette, amit a nyomkövető neki mondott és a következő pillanatban már csak egy távolodó hátat látott. Ahogy Fynn mondta ez az ő területe, ismer minden zeg -zugot és ezt kihasználva hamar az őr közelébe került. Sült hús illata csapta meg az orrát és koncentrálnia kellett, hogy gyomra meg ne kordujjon. Nevetséges, de számos nyomolvasó lelte halálát hasonló szituációkban. Beszédfoszlányokat vezetett felé a szél hasadékban. – Wulfric, mikor lesz már kész, azaz átkozott hús? – Nem tudom én se… ráadásul a váltás is késik. Ide fagyok lassan. – A számból vetted ki a szót. „Szóval váltás, he? Akkor egyenlőre ezek most megúszták” – gondolta Fynn. Ha most kapja el őket és a váltás, akkor érkezik lőttek az egész észrevétlenségnek. Míg ezen töprengett további mondatfoszlányok jutottak el a fülébe: – Úgy hallottam Tam valami nagy dobásra készül. Nemsokára megmutatjuk a városnak kik is vagyunk. Eddig egy garast nem dobtak nekünk a földre, most mi veszünk el tőlük mindent. „Szóval ez is igaz…. tényleg az éhezőkből verbuválja a csapatát”, most a másik őr az a Wulfric vagy kicsoda szólalt meg: – Nah nííízzed ott jönnek mehetünk enni. – ezzel mocorgás vette kezdetét és a két őr felkelt a földre terített takaró kötegről majd az érkezőkre biccentettek. – Csend van és piszok hideg ! Jobb, ha már most magatokra terítetek még két prémet, hoztunk ki bőven, ott vannak a szikla tövében. -indult el Wulfric és társa. – Menjetek íziben, egyetek valamit, a főnök visszatért egy zsák arannyal és hozott két láda kenyeret is, menjetek később találkozunk. Ezzel a két új őr elfoglalta helyét a takarókon, és ahogy társaik mondták nekik magukra terítettek még két szarvas prémet is. Egyikük pipát gyújtott és továbbiakban, csendben ültek. Fynn visszahúzódott a kapitányhoz és elmesélt neki mindent, majd együtt indultak vissza a megbeszélt helyre. Fynn ismét kezébe vette íját, melyen a rúnák már könnyedén olvashatóak voltak. Fynn halkan elsuttogta íjának a varázsszavakat mire az kicsit, megremeget a kezében. Az íj régről öröklődött egy ősi tünde kovács készítette nagyon ritka anyagokból és ráolvasásokkal. Használója biztos lehetett benne, hogy ezzel az íjjal sosem téveszt célt, és vesszője átüti még a legkeményebb páncélt is. Legyen az mágikus vagy szimpla kovács által készített. A kapitányon lévő köpeny körül is vibrált a levegő olyan védelmet nyújtva ezzel a kapitánynak, mely könnyedén megzavarja a támadókat. Halk pendülés hallatszott, ahogy a kihúzott ideg visszatért eredeti állapotba. Ssssszzzz ! Suhant a vessző és a pipázó őr kezéből kihullott a pipa, társa értetlenül fordult az üllő állapotból oldalra dőlő test felé. Sssssszzz ! A meglepődő tekintet üvegessé fagyott a második őr arcán és társára borulva ő is csatlakozott az elysiumi vidékre. A kapitány elismeréssel teli tekintettel adózott a tünde tehetségének, majd együtt megindultak a hasadék kijárata felé. Amint elérték az őrposztot a tábor teljes képe tárult elébük. Innen már látták élesen a tábor közepén megrakott tüzet, mely felett nyárson hús sült, körülötte kisebb kondérok, takarókupacok, melyeken emberek ültek, ettek vagy aludtak. Két sátor is állt négy fa közé kifeszítve. A ponyvákat hó lepte, így a bent lévőket a szél nem ostorozta. Az egyik sátor előtt egy zászló lobogott rajta a banditák címerével. A kapitány egyből sejtette, hogy ez lehet Bujdosó Tam sátra. Körbenézett és megszámlálta a kint tartózkodókat. Tizenegy főt számlált, és kérdőn Fynnre nézett. A tünde közben az egyik őr helyére ült és magára terítette a takarót. – Kinn tizenegy. A két sátorban még nagyjából nyolc fő. Több nemigen férhet el odabenn. A távolabbik úton ott ül szintén két őr. Nincs túl sok esélyünk. Szerintem várjunk, hogy minél többen aludjanak el. – Legyen hát. A kapitány is átvette a másik őr szerepét és a tünde mellé telepedett. Így vártak vagy egy órát és reménykedtek, hogy az étel és bor a legtöbb betyárt álomba ringatta. Mikor már csak 5 ébren lévőt számoltak, felkeltek az őrhelyről. Előzetesen megbeszélték, hogy besétálnak a táborba, ezzel keltve a legkisebb feltűnést, hisz a banditák arra számítanak, hogy őreik jönnek visszafelé. Elhaladtak két alvó mellett kikhez a kapitány lehajolt és egy keskeny ezüst késsel elhúzta a torkukat. Feltűnés nélkül értek el a zászlós sátorhoz. Most vagy soha, gondolták és beléptek a ponyva alá. Odabenn a földön csíkban parázs volt elterítve, hogy fűtse a bennalvókat. Két oldalt két-két ember feküdt, nyakig bőrökbe burkolózva a sátor végében pedig egy alak feküdt. Kardját magához szorítva arccal a bejárat felé fordulva. Senki nem mozdult, szerencsére mindenki mélyen aludt. A kapitány indult el a baloldalon, Fynn a jobb oldali két fekvőt intézte el. A sátorvégében alvó kicsit megmozdult. Azt a kezét melyben kardját tartotta közelebb húzta magához, de szeme csukva maradt. Egy pillanatra a két lopakodó megdermedt, féltek, hogy felébred, de mikor nem volt több mozgolódás közelebb léptek. Ekkor Tam egy gyors mozdulattal, jobb kezével megragadta a testére terített vastag bárányprémet és a kapitány felé hajította. Minden nagyon gyorsan történt. A kapitány lehajolt és a szőrme felette repült el, Tam a pillanatnyi zavart kihasználva felpattan és hangosan ordított egyet, majd kardjával a kapitány felé suhintott. Nem értette mi történt, a kapitány körül a levegő megremeget és a kard hegye célt tévesztve a test mellett a földet találta el csupán. Fynn a zavart kihasználva egy gyors mozdulattal elhúzta a tolvaj vezér nyakát és leszakította róla övét, melyen áldozatainak valamely ékszere lógott. Odakint felbolydult a tábor, kiáltozás hangja szűrődött be a sátorba és rohanó léptek zajával keveredett. A kapitány kardjával egy rést vágott a sátor ponyvájának hátuljába és kiugrott rajta. Amint kiért körülötte megzavarodott a levegő és teste mellett egy nyílvessző repült tovább célt tévesztve. A meglepett íjász értetlenül bámulta az elrohanó kapitányt és az utána kilépő tündét túl későn vette észre. Mire feleszmélt a felé süvítő nyílvessző egyenesen homlokon találta. Fynn a kapitány után iramodott majd őt utolérve odakiáltotta. – VISSZA A HASADÉKHOZ! KÖVESS NE MARADJ LE ! Futottak, ahogy csak tudtak, az egész tábor üldözőbe vette őket. A kapitányon lévő köpeny csak úgy rebegett minden irányba és a feléjük lőtt vesszők vagy célt tévesztettek vagy egyszerűen lepattantak a köpeny fodrairól. Így sikerült elérniük a hasadékot, ahol kissé lelassulva, de menekültek tovább. Gilehon nem értette, miért erre jönnek, hisz hamarosan elérnek ahhoz a rengeteg kidőlt fához, ahol a nyomukba szegődött banditák már könnyedén lemészárolják őket. Ott már a köpeny se mentheti meg. Egyszer csak Fynn egy falrepedéshez simulva eltűnt a szeme elől. Csaknem továbbrohant, amikor a tünde keze megragadta és berántotta őt is a sötét repedésbe. Áporodott levegő szaga csapta meg az orrát, és már értette, hogy az egyik törpe tárna szellőző vájatába került. Botladozva követte a tündét, aki sokkal jobban látott a sötétben, mint ő. Mögöttük az üldözők hangja csendült fel. – Ide, ni! A tárnába mentek. Utánuk mindenki! Aki elsőként hozza el nekem a fejüket, 1000 aranyat kap! – Gilehon hallgass rám. Gyorsan kell haladnunk, mert utolérnek minket. Ezt a folyosót követve lejutunk a hegy lábához, ahonnan indul egy másik rövid tárna. Annak a tárnának a végén van egy kis tó. Odáig kell eljutnunk. A tóban a víz alatt van egy csatorna, ami kivezet a felszínre. Igaz keskeny, de kiférünk rajta. Ott lerázhatjuk őket. – Egy víz alatti üreg? Milyen hosszú? – Erre most nincs idő! Fuss, ha kedves az életed. Ezzel Fynn tovább indult a sötét alagútban és vezette a kapitányt mögöttük továbbra is hallani lehetett az üldözőket, tompa kiáltásokat hozott a bánya. Elérték az elágazást, amelyről a tünde beszélt és elfutottak a tóig. Az elf azonnal a jeges vízbe vette magát. Gilehon tétovázva követte. Mikor végre belegázolt ő is a vízbe Fynn felé fordult. – A falig elúszunk, ott lemerülünk. Ott lesz az üreg. Mély levegőt vegyél. Odakinn találkozunk. Ezzel nekiindult úszva, hamar elérte a falat, ahol egy mély levegőt vett és alámerült majd eltűnt a kapitány szeme elől. A köpeny ismét rebbent és egy nyílvesszőt terített el, mely a kapitány hátába fúródott volna. Gilehon egy nagy levegőt véve merült le és kezdett el a víz alatt úszni a falig. Semmit nem látott a vízben, szemernyi fény sem jutott le oda. Kezével tapogatott a falon, amikor megtalálta a tovább vezető utat. Behúzta hát magát a szűk csatornába és annak biztos tudatában, hogy itt fog megfulladni küzdött tovább a sötétben… Maga se tudja miként, de elérte a víz által sziklába vájt üreg végét és azonnal a felszín felé tempózott. Az ázott és szitkozódó tünde már a parton várta. – Legközelebb, ha szívességet kérsz tőlem, inkább elköltözöm a városból.– szólt dühösen Gilehon felé fordulva. A jeges víztől reszkető ember a partra húzta magát, és hörögve szedte a levegőt. Eltávolodtak onnan és találtak egy védett helyet. Két több száz éves fa hevert a földön egymásra keresztbe dőlve így kis zugot alkotva a találkozási pontnál. Ebbe a sarokrészbe rakott a két megfáradt harcos egy tüzet, hogy ruháikat annál valamelyest megszárítsák. Hamarosan köd telepedett a vidékre és a hajnal első fényénél megszólalt pár erdei madár. Nem akartak sokáig időzni már odakinn így elindultak vissza a városba. Útjuk csendes volt, ám fegyvereiket készenlétben tartva haladtak előre. Körülöttük a hóban nem fedeztek fel nyomokat. Így érték el azt a széles utat, ami már egészen a városig haladt egyenesen. Csendben baktattak, nem szóltak egymáshoz, mind a ketten kimerültek voltak hiába az öröm, hogy a banditavezért és számos társát a túlvilágra juttatták. A városba érve egy őrjáratozó csapat katonába botlottak. A katonák tisztelettel keveredő mély elismeréssel köszöntötték kapitányukat. Nem kérdezősködtek, hamar továbbindultak végezték dolgukat. Fynn és Gilehon a fogadó felé haladtak tovább, elhatározták megisznak egy forró bort és harapnak valamit. Egyszerre léptek be a füstös tivornyázóba és a feléjük siető fehérnép egy szabad lóca felé vezette őket. Térült-fordult és két kupa forralt bort tett elibük két tányérral egyetemben, melyen két fajta sajt, sonka és egy-egy fél cipó hevert. Jó étvágyat kívánt majd visszament a pult mögé, hogy kiszolgáljon egy másik vendéget. Fynn belekortyolt az italába majd a kenyérre kanyarintott egy szelet kecskesajtot és enni kezdett. A kapitány is evéshez látott, majd barátjához fordul. – Megmentetted az életemet. Soha senkitől nem hallottam még arról a hegy alatti patakról. Te honnan tudtad? – Már viszonylag régóta járom ezt a vidéket és sokakkal szóba elegyedek. Sokak fordulnak meg ebben a kocsmában is. Blackberry nevű törpe mesélt nekem a hegy mélyén lévő tóról mely táplálja azt a tavat, ahonnan a falu a vizet hordja. A kapitány mosolyogva hallgatta a történetet. A fogadó belső részéből, ahol a hálótermek vannak egy suhanc jött ki majd a pultos nőhöz lépett: – Hölgyem a patkányokat elintéztem. Kérek egy falat reggelit és a fizetségem cserébe. – Hát persze már is. Kenyér és sajt remélem, megteszi, és itt van két ezüst is. A tizennégy év körüli gyerek a sarokba húzódva tömni kezdte magába az ételt. A kenyeret és sajtot egy bögrényi almaborral leöblítette, amit közben hozott ki neki a fogadós asszony lánya. Miután végzett az étellel szemét végighordozta a helyiségen. A sarokban üldögélt egy rongyos öreg fejjel az asztalra borulva és hangosan hortyogott. Rajta kívül még négy ember ült odabenn. Egy a söntésnél, aki a pultos lányának volt az udvarlója. Magas szőke fiú volt a húszas éveiben járhatott. Nem volt túl gazdag a családja, ő maga pék volt és az apja mellett dolgozott. Egy másik a fiú számára idegen ült az egyik asztalnál magányosan, sonkát és kenyeret evett. Biztosan kereskedő gondolta a suhanc. Na és még kettő. Az egyik a városkapitány és annak az a tünde barátja. Ma se lesz jó a fogás gondolta éppen, amikor is megakadt a szeme valamin. Fynn oldalán ott csüngött egy öv mely tele volt gyűrűkkel, sokukon drágakő csillogott. Több se kellett a kis tolvaj felállt és kifelé menet észrevétlenül elemelte az övet. A megfáradt tünde csak annyit érzett, hogy a mellette elhaladó kissé a köpenyéhez ér, de semmi más nem tűnt fel neki. Tovább beszélgetett a kapitánnyal, aki nem sokkal később a munkájára hivatkozva elindult a kaszárnya felé. Fynn is álmosan indult haza, kialudni az éjszaka fáradalmait. Csak a házban vette észre a hiányt és hangosan káromkodott egyet. De hát hogy nem vettem észre??? Pörölt magával és dühösen az ágyra vetette magát. Tudta, hogy a kölyök volt, de az arcára már nem emlékezett. Na majd másnap megkérdezi a pultost. Másnap azonban furcsa dologra lettek figyelmesek az emberek. Egy alak az utcán hátrafelé sétált. Mikor valaki megkérdezte, hogy miért sétál hátrafelé azt felelte. – De hisz én előre megyek! – senki nem értette mi történt a közismert alakkal, aki a helyi kereskedő céh vezetője volt. Fynn ugyan tudta, hogy ez csak egy álca és a tolvaj klán vezetője, de rajta és a kapitányon kívül ezt mások nem igen tudták. A Ralph névre hallgató kereskedő attól a naptól kezdve mindent fordítva csinált Képtelen volt igazat mondani folyton hazudott. Ha valamire nemmel akart válaszolni akaratlanul is igent mondott és fordítva. Onnantól fordított embernek szólították a helyiek. Egy dolog viszont feltűnt még Fynnnek. A kereskedő egy gyűrűt hordott. Egy gyűrűt, ami régen a banditától fosztogatott övön lógott….

*Már hamarosan odaérünk…. * töpreng átázva, fáradtan a hegy felé igyekvő katona. Egy hűvös fuvallat hangokat hordoz magával és a menetelő katonák fülüket hegyezve hallgatják a szél vagy tán egy varázsló hangját…. * A lány arra tért magához, hogy furcsa morgást és hörgést hall a közelből. Fejsérülése nem érződött túl komolynak, de érezte, hogy még szüksége van egy kis időre, mire magához tér annyira, hogy mozogni tudjon. És akkor elkezdett emlékezni. Nem mindenre, nem a részletekre… Valamit keresett… A nyomok ide vezettek… Nem volt kétsége afelől, hogy jó helyen jár. De valami nem stimmelt. Érezte, mielőtt belépett a barlangba, de valamiért nem hallgatott az ösztöneire. Átkozta is magát emiatt. Eddig még nem csalták meg őt. Miért pont most tették volna? Mindegy. A múlt legyen a múlté, ahogy bátyja mondta volt mielőtt… A rossz előérzet gyorsan beigazolódott ahogy belépett a sötét üregbe. Valami mocorgást hallott, de furcsa módon nem látott semmi szokatlant. Először nem is értette, hogy mi a furcsa, hiszen annyira megszokta már, hogy mindent lát ami az éj leple alatt történik. Nem gondolta volna, hogy van valami amit nem láthat. Egy hangos szisszenés, két gyors koppanás és utána teljes sötétség… Most, hogy már magához tért, látta, hogy kint világos van. Ez azt jelentette, hogy legalább négy órán át nem volt magánál. De mi történt ez alatt az idő alatt? A fegyverét látta maga előtt nem sokkal. Ez – legalábbis ideiglenesen -, biztonságérzetet adott neki. Érzésre az összes végtagja megvolt és sem az erszénye, sem a páncélja nem hiányzott. Akkor…? És akkor meghallotta. Morgás, hörgés és valami szörcsögő zaj. – Kérlek Mystra, ne az legyen amire gondolok… – rebegte maga elé. Fölemelte a fejét és meglátta. Véres húscafatok, törött csontok, behorpadt páncélok, egy leszakadt láb és a láb végén pedig maga a rémálom. Mintha egy elevenen megnyúzott ember lett volna. Ember csak abban az értelemben, hogy két keze, két lába és egy feje volt. De a többi. Hatalmas agyarak amik nem csak a szájából hanem mindenféle helyekről nőttek, gennyes felfakadt sebek a fején, testén mintha ruha lett volna véres selyemből szőve. Karmai komolyabb sebeket voltak képesek okozni mint amilyenre egy ork hadsereg képes különlegesen rozsdás és gonosz fegyverekkel fölszerelkezve. De ez csak a külsőség volt. Az egész teremtményből gonoszság, rosszindulat és mindenekfölött időtlenség sugárzott. Mintha megérezte volna, hogy nézik. Lassan fölemelte a fejét a cafatról ami egy emberi láb volt valaha. Nem is olyan régen… A szörcsögés abbamaradt, a helyét egy ideig csöpögés hangja vette át, majd egy halk morgás, ami nagyon mélyről érkezett. Talán nem is ebből a világból… Félelmében Kalissa nem is tudott mit csinálni. Mintha megbabonázta volna a szörny tekintete, pedig nem is látta… Az agya tudta, hogy a fegyveréért kéne nyúlnia. A menekülés reménytelennek tetszett. A teste nem engedelmeskedett. Egy dologra futotta az akaratából. – Mystra, kérlek segíts! Ekkor surranások majd koppanások hallatszottak és nyílvesszők tucatja csapódott be a szörny testébe. Illetve mintha egy részük nem is csapódott volna bele. Valahogy a szörny közelében eltértek az eredeti irányuktól. De nem volt túl sok ideje ezen gondolkodni. A szörny megfordult és két gyors ugrással kint termett a barlangból ahonnan a jól ismert ork csatakiáltás hallatszott. A lány nem pazarolta tovább az idejét. Fölkapta a fegyverét, talpra állt és amilyen gyorsan csak tudott, a kijárat felé iszkolt. A csata a barlang szájától jobbra zajlott, így ő balra fordulva szaladt fölfelé a domboldalon. A csata zajai furcsák voltak. Nem bírta ki, megfordult. Később ezt megbánta de akkor sem tudott elszakadni a látványtól. Amit ő csatának gondolt az egy mészárlás volt. Ork hullák feküdtek mindenfelé szétszórva a véres, mocskos havon. Ahogy a csatát figyelte, úgy tűnt, hogy a szörny majdnem minden csapás elől kitér. Amik elől nem, azok sem látszottak megsebezni őt. Mintha a fegyerek lepattantak volna róla. Nem sokan maradtak állva amikor látta, hogy egy ork jön elő a barlangból a hóna alatt egy csomaggal. Megtalálták!!! Nem hitte el. Azért a csomagért vándorolt mérföldek százain át. Nem látta pontosan, hogy milyen a csomag de érezte, tudta, hogy mi van benne. A mészárlásnak ekkor lett vége. Az utolsó ork azt hívén, hogy elmenekülhet, elkezdett futni. Majdnem megtett egy lépést mikor a szörny utolérte. A csapás egy óriási darabot szakított ki a hátából. Az ütés ereje az orkot átlendítette a meredély szélén, akinek a zuhanás közben nem volt lehetősége arra, hogy sikítson. Kalissának lett volna, de a kezei gyorsabban reagáltak mint a tüdeje. Befogta a saját száját, megfordult és amikor visszatért a lélegzete futott, amíg csak a tüdeje bírta. Meg még utána is egy kicsit…

– Vissza kell térnem – gondolta. – Meg kell szereznem. De nem egyedül. Segítség kell. Segítség. Honnan szerezzek? Nincs itt valami város a környéken? Majd rövid töprengés után elindult a füstök irányába… *A fuvallat elgyengül és mint ha mi se történt volna egy sárgás falevél továbbpörgetésével a katonák is tovább masíroznak a Fagyott Hegyre.

Unthaross, a varázsló kísérlete kudarcba fulladt: kiszabadított egy gonosz lényt a fagyott Hegyekre, amelyet ő maga sem tudott irányítani. A lényt hétköznapi fegyver nem sebezte, ezért mágiával akarta végleg elpusztítani.

A Tünde-ember-törp szövetséget kérte fel, segítsenek egy mágikus lándzsa létrehozásában, amivel örökre elűzhető a hegyekből a Szörnyeteg.

A félelmetes Ork hadseregnek esze ágában sem volt elűzni a szörnyet, hiszen számukra nagyon is kapóra jött, hogy a szörny megölte, gyilkolta a szövetség tagjait. A Banditákkal egyezségre jutottak: ha sikerül elhozniuk Vezérük hamvait a tündék erdejéből, akkor maguk mellé állítják a szörnyet. A Szörny a legváratlanabb pillanatokban jelent meg, és elpusztított mindenkit, aki csak a közelében talált. Sokan próbálták legyőzni, de rettenetes karmai a legerősebb páncélokat is felszakították.

A törpék eközben Unthaross sátránál újrakovácsoltatták a legendás Durgeddin pörölyét, amivel a Dale városi emberekkel szövetségben legyőzték az orkokat. A lándzsát így még időben sikerült összeállítani, mielőtt a szörny elpusztított volna minden élőt a Hegyekben és elűzték a Gonoszt, de a harc végén kettétört a mágikus lándzsa, így a felszabaduló energiák megölték Untharosst.Ha

-Lu’oh,vel’kar ?– kérdezte csodálkozva I’nor Pos és lassan méltóságteljesen felállt a hatalmas elf tanácsi kőasztaltól. -Uram a küldöttség megérkezett ! – hajolt meg ezüstholdi szokás szerint a teremszolga. -Gyorsan engedd be őket ! Inkább újra velük tárgyalok mint az emberi lényekkel, azokból úgyis sok van. Nahhh gyerünk, nyiss ajtót nekik gyorsan !

Egy tucat íjakkal, fegyverekkel felszerelkezett tünde lépett be finom mívű mithrill láncingükről az alkonyati napsugár visszaverődött a nagytanácsi terem falaira és mágikus ragyogással töltötte be a helyiséget. Ahogy apáik és nagyapáik ősei is 4512 éven keresztül elhaladtak a teremben lévő Corellon Larethian szobor előtt és fejet hajtottak előtte, majd mélyen meghajoltak I’nor Pos lábainál.

– Keljetek föl nem vagytok Ork rabszolgák, sem talpnyaló törpék, bár tudom sok bosszúság ért titeket az utóbbi 3 évben. Most új feladatot bízok rátok ez az utolsó esélyetek, ha kudarcot vallotok akkor jobb, ha ‘mélyvilág’ felé veszitek az utatokat!– a nyomaték kedvéért fenyegetően felemelte kezét és a szobor felé mutatott mintha maga az elf főisten ítélkezne a balsorsú társaság felett. – Uram tudhatja mi mindent megpróbáltunk az utóbbi években.– kezdte el mézes-mázosan mondandóját vezetőjük. – Elcseréltük mithrillre ezüstjeinket a törpökkel, szövetségre léptünk rohani-és D’ale városi emberekkel, akik legyőzték nekünk az északi Orkokat. Bár amikor a renegátok egy csoportja kezet rázott velünk és a szörnyet…. – Csend legyen ! Harc, harc, harc, ez hiányzik belőletek ! – mordult rá a küldöttségre az elf tanács vezetője. – Tudtommal a démont “A Szövetség” pusztította el és a testéből felszabadult mágikus füstfelhőből a kincsei szétszóródtak a Völgyben. A hozzám eljutott szóbeszédek alapján a démon elleni harcban a kristály lándzsa örökre kettétört,viszont a Lángoló Kard, a Törpök pörölye és a többi kincs után már régóta kutatnak a Törpök és az Orkok. Ti erre mit csináltok ?? Mulatoztok az emberi lényekkel együtt valahol a Kereskedők Útjánál egy fogadóban. Ezalatt gyönyörű országunkat és szent temetőinket Orkok,törpék és Renegátok fosztogatják a mágikus kincseink után kutatva, megbecstelenítve a démont legyőző tünde harcosok sírjait. – Tehát ismételten mondom EZ AZ UTOLSÓ ESÉLYETEK. Tüstént induljatok ne késlekedjetek és legfőképpen harccal szerezzétek vissza a démon testéből szétszóródott mágikus kincseket ! – Nade, nade -csodálkozott a tündék vezetője- tisztelt elftanács, odakint ‘Neenime’ hónapja van és farkasordító hideg !

A Völgyben egy tucat állig felfegyverkezett tünde harcos igyekezett a napfelkelte irányába, a vezetőjük sisakja enyhén horpadt volt…Keresztülvágtak a frissen esett havas, csillámló tájon hátrahagyva nyomaikat a fagyott világon…

Mindenki azt hitte, hogy a Fagyott Hegy népei végleg megszabadultak Unthaross varázslótól. Tévedtek.

A tündék éppen temetőikben rótták le tiszteletüket a csatákban elhunyt harcosaik előtt; az orkok a régi bányánál keresték eltűnt sámánjukat; az emberek a csatában elrabolt zászlójukat kutatták; a renegátok pedig ezüstjeik után szaladtak, amikor hírt szereztek a az emberi alakot felölteni képtelen szörnyű Lich létezéséről.

A törpék híres kovácsát Durgeddint a Jurta tisztáson félholtra karmolta a démon. T

A lény elpusztítására többen is összefogtak. A tündék és az emberek még a fogadó alatti sötét, baljós kazamatákba is lemerészkedtek felkutatni a Lich megsemmisítésének titkos módját. A démon egyedül az Orkokat nem bántotta, mert akiket a fekete sereg feléje hajtott az erdőben, azokat megmarva hatalma alá kerítette, az áldozatok arca falfehérre vált és a Lich kénye-kedve szerint irányíthatta őket, mint élőholtakat. A hatalmasra duzzadt holtsápadt sereg és a démonlich vezérük mégis elbukott, mert az újra összeállt tünde-ember szövetség rálelt a démon kőbe zárt erejét és Durgeddin varázslatos pörölyével végleg elpusztították, a túlvilágra küldték a gonoszt és kiszabadították a hatalma alá került embereket is.

“Fortyogó katlan és jeges gőzölgő bugyborékoló víz és szomorúság mindenfeléééé.” Nem evilági hangon hagyták el a szavak a fehérköpönyeges alak torkát….. – Ved’ Dhel, siess, szólj gyorsan a Tündetanács tagjainak, azt hiszem valami nagy bajt “láttam”! – Gond’ O Kkaltheli megtörölte könnyekkel teli vak szemeit majd ellépett a mithrill ‘jósmozsártól’ és összeráncolt homlokkal huppant vissza mívesen faragott székébe. – Mesterem, talán újabb Ork támadásokat láttál? Vagy a banditák fosztogatják majd a Tünde erdőket? – próbálta Ved’ Dhel nyugtatgatni az őszes hajú varázslót. – Nem, nem, ez sokkal rosszabb! Valami nyugtalanítja a világunkat, azt hiszem többé senki sem érezheti magát biztonságban. Talán jobb volna nem megvárni mi történik, vagy elmenekülni innen… Az öreg varázstudó körbenézett toronyszobájának polcain üres szemgödreivel, mintha a megoldást keresné. – Nade mégis, mesterem, mit mondjak a Tanácsteremben? Kinek szóljak? – a tanonc mintha megértené az öreg varázsló gondolatát, a toronyszoba polcaihoz vezette Gond’ O Kkalthelit görnyedt alakját. – Várj, mégse menj! Először vedd elő a Holdkönyvet, ott találod balra fent, üsd fel 1038. és 1065. éveket, olvasd fel nekem, főleg “Neenime” hónapjáról szóló részeket már nem emlékszem mi történt. Ved’ Dhel készségesen levette a polcról a kért könyvet, lefújta róla az évszázados port, majd visszakísérte mesterét a székhez és megvárta amíg elhelyezkedik benne. Fellapozta “Neenime” holdhónapjáról szóló oldalakat és püffedt ujjaival végig futotta a sorokat, amíg meg nem találta amit akart. Kimérten, lassan olvasta fel mesterének a leírt szavakat: – 1038. év ” A Terjedő Tavasz Esztendeje “. A gleccserek visszahúzódnak. Narfell, Vasa és Damaar földjei teljesen megszabadulnak a jégtől. Aencar kikiáltja magát Völgyvidék királyának, a kaput a völgyvidéki dalnokok 4 pecséttel végképp lezárják. -1065. év ” A Figyelők Esztendeje “. Aglarond tündéi megegyeznek a békében és közösen megválasztják Brindort az új…. – Állj!! Ez az Ved’ Dhel, emlékszem már! Érted? Megvan…. Ha-ha-ha…. A varázslótoronyból kiszűrődő gúnyos kacagás messzire elhallatszódott a jeges pusztaságban és a hegyeken is túl…..

Sixeter, a törpevarázsló D’ale város kapujában ácsorgott. A bástyatorony aljában nem volt valami meleg, a várkapu karvastagságú acélrostélyain átsűvített a jeges szél, ezért a hideg elől a tornyok takarásába menekült és rágyújtott pipájára…. Szerencsére nem kellett sokáig várnia, az alsó kapu felől hamarosan a városparancsnok alakja tünt fel. Sixeter elmosolyodott a kék köpenyeges ember érkezésére és megszólította: – Üdv, városparancsnok ! Magad jöttél ki, hogy utamra engedj ebben a fagyos időben? – kérdezte némi megvetéssel hangjában. A Városparancsnok megvárta amíg közel ér és hangját visszafogva, halkan mondta: – Nem szeretném, hogy bárki más is tudomást szerezzen utadról a szövetségen kívül. Így is már túl sokan tudnak az elkövetkező nehéz időkről. – Kikre gondolsz városparancsnok uram, a tündékre? A Tündék azt sem tudják hol a K……! – Cssszzzt ! – intette le a városparancsnok a szószátyár törpét. – Ki ne mondd, itt még a falnak is füle van! -tekintett fel a téglabástyákra. – Te csak törődj azzal, hogy megtaláld a dalnokokat. Ez a mókás verseny fent a hegyekben a fogadóban éppen kapóra jött nekünk is. A népek arrafelé tartanak, akik télen egy kis szórakozásra vágynak és nem tudnak a fenekükön megmaradni ebben a cudar időben. A fogadósnét ismered, tehát maradj a háttérben és béreld fel a legjobb énekeseket, zenészeket, a többit már magad is intézheted – kacsintott rá Sixetre. – Jóuram, de mi alapján válogassak ? – vakarta meg a szakálla tövét a törpe. – Talán úgy, hogy ki a legjobb a lanton, dorombon, késdobálásban, kézenállásban ?? Vagy elénekli azt a közimert d’ale városi nótát, hogy :

” A pillanat heve fűtött Elmondta szíved mit kéééér A pillanat heve szemeden Áááát ! ” – Maradj már csendben Sixeter és tudod mit? Rádbízom! – a városparancsnok a kezét a törpe vállára tette és megpaskolta a hátát. – Csak a legjobbak kellenek “A Dologhoz”! Tőlem aztán egy hagymaszagú Orkot is választhatsz, aki eldörmögi hogy: -“Döm-dö-döm, dö-döm-dö-dömm ! “– viccelődött a városparancsnok. – Hát Jóuram én inkább újra megkeresném a varázspörölyt a népemnek, vagy kettétörök 10 orkot minthogy Dalnokokat, muzsikusokat és mindenfajta jöttment művészlelkek között keresgéljek a fogadónál. Lehet, hogy HOZNAK MAGUKKAL ZENESZERSZÁMOT, de nem tudnak olyan szépen énekelni mint például én! – a törpe kihúzta magát, kirázta pipájából a hamut és indulni készült. – Megértem a helyzeted Sixeter! Én is a harchoz vagyok szokva és most a tündékkel kell ülnöm a könyvtárban és rúnák után kutatok. Tehát tiéd a könnyebb feladat, te lehetsz az egyik utolsó reménységünk, különben mind itt veszünk el! – közben a városparancsnok egy kiskaput nyitott a várbástya rostélyán és kiengedte Sixetert. – Rendben megpróbálok mindent a szövetségért, végülis 13 holdhónappal ezelőtt Unthargosst és a lelkét is el tudtuk pusztítani, ez ehhez képest semmiség. Indulnom kell, esteledik, reggelre ott lehetek a fogadónál. A törpe biccentett egyet a városparancsnoknak összébb húzta magán meleg ezüstszínű köpenyét, kezébe vette kétkezes csákányát és kilépett a városkapun. Vidám dudorászása hallattszott még sokáig, ahogy a fagyos hegyek felé tartott…… ” Van a völgyben jó fogadó, fából ácsolt, hívogató. Nem jár arra Vörös Ártány, úgy hívják, hogy… a Zöld Sárkány! Hírös kocsma messze földön, a kupádat teletöltöm ! “

A hegy, amelyen a viaskodó népek laktak, hosszú idő után felébredt, füstöt, és lávát kezdett okádni magából. Az addig egymással ellenséges népek kénytelenek voltak ideiglenes szövetségbe tömörülni, hogy megjavítsanak egy rég elfeledett térkaput, amely létezését Sixeter törpe varázsló tárt fel a népek előtt. Minden más menekülési utat elzárt előlük a dühöngő természet.

A térkapuról nem lehetett tudni egészen pontosan, hová vezet de megégni, elpusztulni egyik nép sem akart. Hosszú csatározások után sikerült mindegyik rúnakövet megszerezni a térkapu működtetéséhez, eközben a láva lassan mindent elpusztított. A Hegy népei összegyűltek a Rúnakapu körül, sietve elhelyezték a köveket a Kőkapuban és fizettek az átkelésért a törpevarázslónak. Ám az egyik rúna hamisnak bizonyult, így egy általuk teljesen ismeretlen területre, elzárt völgybe jutottak .

A vidéket, ahová a Fagyott Hegy népei megérkeztek Berzoniának nevezték el. Senkinek sem voltak fegyverei, felszerelései, hiszen azokat nem tudták áthozni a térkapun.

A törpék elpusztították a kaput, amikor már mind átkeltek rajta, hogy többen ne követhessék őket. A fajok között az ellenségeskedés kiújult a veszély elmúltával. A lakatlannak tűnő völgy azonban nem volt teljesen elhagyatott, egy nekromanta élt a völgyben, aki megpróbálta hatalmába keríteni az újonnan érkezőket.

Valóban igen nagy hatalomra tett szert, amikor a teljes renegát sereget a bűvkörébe kerítette.Újbóli szövetségeknek köszönhetően végül sikerült legyőzni a sötét varázslót, de a küzdelmek során a nekromanta hadserege, a renegátok is teljesen megsemmisültek..

A nekromanta halálával visszatértek a völgy korábbi lakói, a hegyi emberek, akik egyedüli túlélői voltak egy nagy járványnak, amely korábban pusztított ezen a vidéken. Ők mutatták meg az új lakóknak a völgy trónját, és a trónhoz tartozó koronát.

Ezt a koronát azonban csak a legrátermettebb viselheti: aki bizonyítja erejét a harcban és biztosítja övéi számára a biztonságos életet az által, hogy városokat épít nekik.

A dolog azonban nem volt egyszerű, a népek nem voltak képesek egymást segíteni, és egy csapat lidérc is nehezítette az új városok felépítését.

Az öt nép megtalálta a völgy trónját, és koronáját, mely korlátlan hatalmat biztosít a völgy felett. A trónért folyó küzdelemben a törpék bizonyultak a legrátermettebbnek,

az ő vezetőjük fejére került a korona, a hegyi emberek hathatós támogatásával. Az új uralkodó bölcsen használta a korona mágikus hatalmát, a népek gyarapodtak számban és anyagiakban. Gátakat, malmokat, hidakat emeltek, mocsarakat csapoltak le, új termőföld területeket hódítottak meg. Minden nép serényen dolgozott (még az orkok is), csupán kisebb összetűzések alakultak ki (elsősorban az orkokkal,Goblinokkal).

Jópár év telt el a királyválasztás óta.

Ha egy törp megszerez valamit, azt ki nem engedi többé a markából, így van ez az uralkodással is. A völgy ősi törvénye szerinti királyválasztás hagyományát a törpék semmibe vették, és törp nemzetségek uralkodtak Berzoniában. A völgy lakói kényszerű békékében éldegéltek, gyarapodtak – egészen mostanáig. Kihasználva a korona mágikus hatását a törpe királyok elnyomtak minden más népet, különösen Berzonia őslakosait, a hegyi embereket. Az utolsó király, Gömbhasú Grimolint egy titokzatos óriási fenevad ölte meg egész kíséretével együtt egy vadászaton. Utód nélkül távozott az élők sorából, a szörny a koronát is magával vitte. A korona alattvalók elméjére gyakorolt mágikus hatásának megszűntével a népek lázongani kezdtek, egymás ellen fordultak. Mindenki a saját vezérét szerette volna látni a trónon.

Egyre gyakoribbá váltak az összetűzések a népek között, de népeken belül is folyik az acsarkodás, hogy ki a legalkalmasabb a trónra. Egy sárkány is visszatért a völgybe, terrorral fenyegetve minden Berzoniában élőt. Az elmérgesedett helyzetet nem lehet harc nélkül megoldani. Goblinok tolvajok kihasználták az általános felfordulást, és ellopták a népek féltve őrzött ereklyéit, melyek nélkül sem törpe, ember ork vagy tünde nem szívesen száll harcba. Már kitűzték a mindent eldöntő ütközet helyét és időpontját, így az elit csapatoknak legfőbb feladatként a szent fegyvereket kellett visszaszerezniük, de ki kellett puhatolni a többi nép szövetségre való hajlandóságát, és módot találni a sárkány elpusztítására is. Követték a goblinok által elhullajtott morzsákat.

A gőgös törpék bízva erejükben masíroztak végig a völgyön, vezetőjük Agnus egymaga győzte le a sárkányt, de önteltségük lett a vesztük, a többi népek össze fogtak ellenük, a végső ütközetben, és legyűrték őket, majd egymás ellen fordultak.

A hegyi emberek ügyes taktikával a harc során végig megőrizték haderejüket, mindig a nagyobb létszámú seregekhez csatlakozva.

Az orkok már csak karnyújtásnyira voltak a győzelemtől, mikor a hegyi emberek lerohanták őket, megnyerve a nagy csatát, és a háborút. A hazatérő győztes csapatok elsőképpen a sámánt kunyhóját keresték meg, ki meghagyta nekik, hogy a csak a döntő ütközet után keressék fel őt.

Néhány hónapja, amikor utoljára látták, ereje teljében lévő férfi volt, most alig ismertek rá. Elaggott öregember lett belőle. De szeme boldogan csillogott, és cinkos mosoly bujkált szája szegletében, mikor előhúzta köpenye alól a Völgy Koronáját…

Ereh Evet közelebb húzódott a tűzgödörhöz és pár fahasábot dobott a tűzre. Kezeit közelebb tette a tűzhöz jól átdörzsölte ráncos kezeit a fellobbanó tűzben és megigazította a válláról lecsúszott takaróját. Szerény sátrának ajtaja hirtelen felcsapódott és egy fiúcska lépett be rajta. – Szia nagyapa ! – lépett be vidáman a hosszú hajú fiúcska. – Indyo haara ! – kínálta hellyel unokáját az öreg és egy széles mosoly keretében a földön heverő farkasbőrre mutatott. – Nagyapa indulnunk kell, nem várhatunk többet. Kérlek, gyere velünk! –szólt a fiú miközben elhelyezkedett a farkasbőrön. – Indyo, nekem itt a helyem ezt te is jól tudod. Őriznem kell a forrást nem mehetek el innét. – mosolyodott el ismét Ereh Evet és a hálófülkéje mögött kezdett el kotorászni. Egy bőr táskát szedett elő és az ölébe helyezte. – Mielőtt elindultok, szeretnék elmondani neked egy régi történést és egy ajándékot adni neked. – Rendben nagyapa figyelek, te mindig olyan jókat tudsz mesélni! – ült közelebb fiúcska. – Ez nem mese, úgy mondom el, ahogy történt! – révedt a távolba az öreg. „ Régen történt miután a hegyi emberek legyőzték a törpéket a berzoniai síksági csatában. Azokban az időkben fura lények jártak a hegyekben. Gryw volt köztük a legerősebb és a legéhesebb. Állítólag a tündék voltak a barátai, néha köztük élt, néha a hegyek között vadászott. Egyszer elragadta a hegyi emberek vezérének féltett bivaly csordáját”. – Nagyapa ez egy sárkány volt? – vágott közbe érdeklődve a kisfiú. – Igen, Gryw az volt. A legravaszabb az összes közül ! – simította meg az unokája fejét az öreg majd folytatta a történetet. „ Gryw-t a sárkányt a hegyi emberek az Orkok segítségével elűzték, sőt a legbátrabb harcosuk halálos sebet ejtett a sárkány oldalán miközben a hegyeink felett repült. Gryw lezuhant és itt vonszolta át magát a patakvölgyünkben a hegyek felé menekült. Fájdalmában az arcán legördülő könnycseppek kristállyá változtak és karmaival két mély hasadékot vájt a patak két oldalán. „ – Nagyapa ! A fekete hasadékokról beszélsz ?- álmélkodott a fiúcska. – Igen, kis unokám és lásd hogy, szavaim hihetőek ezt a szép kék színű kristályt most neked ajándékozom a hosszú útra ! – az ölében lévő bőrtáskából egy ragyogó kristályt vett elő és a csodálkozó fiúcska tenyerébe rakta. Sok holdév telt el azóta, egy férfi guggolt a forrásnál kezében egy kristályt szorongatott, másik kezével megérintette és felolvasztotta a befagyott forrásvizet és a körülötte lévő fagyott világot…..

A völgy története szerint, réges-régen egy sárkány – akit Gryv-nek ismert a közös nyelv – élt itt, de legalábbis, egy valamilyen eddig fel nem derített okból, egy ideig ezen a területen tartózkodott, egy feledésbe merült korban. A hozzáértő mágusok azt suttogták talán Ancalagon, a Fekete rokona lehetett. Azt, hogy mi okból volt itt, vagy mi volt a szándéka a mai napig nem ismeri senki, viszont a völgyben egyértelműen érezhető a mágia több helyen is. A völgyben számos nyomát lehet látni a sárkány egykori jelenlétének, sőt a terület neve is az ő emlékét őrzi, hogy a legendát felderítsék, nagyjából egy időben érkezett meg a vidékre két mágiatudós. Ámde nem karöltve, hanem épp ellenkezőleg! Egymással versengve próbálják megfejteni a sárkány rejtélyét.

A varázslók egy korábbi összecsapás során mindketten elfelejtették a varázslataikat. Hogy visszanyerjék ezeket, a sárkánykönnyekre van szükségük. Szövetségeseket akarnak, akik megszerzik nekik a kristályokat. Ezért felajánlanak bármit cserébe, pénzt, varázslatot, stb.

A „zangori kaptató” egyik szélvédett öblében két goblin álldogált leszakadva a többiektől egy farkas tetem felett toporogtak a jéghideg hóesésben. Láthatólag izgatottak voltak a friss, meleg hús láttán és apró ujjacskáikkal a tetemet bökdösték.

– Ve hus ric ! – szólalt meg az egyik rondaság és megnyalta a szája szélét. Társa a hátára dobta apró fapajzsát, majd előrántotta övéből tőrét és a farkas tetemhez lépett. A hatalmas állat friss meleg máját akarta kimetszeni, amikor a sűrű hóesésen keresztül három alacsony lény sziluettje-re lett figyelmes. Fejükön fémsisak, szakállukat divatosan befonva hordták, ahogy a messzi déli pihenőhelyen az Ezüst-tópart közelében viselték Berzonia határvidékén. Ahogy közeledtek apró lábaikon a két elülső alak a fémpáncél ütemes zajára lépdelt viszont a harmadik könnyű léptekkel haladt az úton kezében egy szarvas koponyával díszített bottal. A két goblin orra egyszerre mozdult és finoman beleszagoltak a fagyos levegőbe. – Ako dunba hu ! – somolygott társára a nagyobbik és apró ujjacskájával megmarkolta tőrét. – Danamzig ugad y duppeag vama ! – villantotta meg sárga fogait a társa és ravaszul a hágó felé biccentett fejével. – Rizz, rizz ryznyyyy ! – messzire vízhangozott harci kiáltásuk a téli hidegben jéggé fagyott magas fák között és egyszerre ugrottak ki a vízmosásból így rontottak rá a három jövevényre. Harcra éhesen egyenesen feléjük futottak aztán mintha meglepődnének a hágó sűrű ösvényei felé vetettek be magukat. – Ellenség! Vigyázzatok! – kiáltotta az elől haladó a társainak és gyorsan vesszőt tett számszeríjába. – Jobbra elől a sűrűjébe Hurdgan oda lűjjél! – közben leakasztotta övéről harci csákányát és védelmezően közrefogták a középső alakot. – Csak kettön vannak heéé! Kerüljünk elibük elkapjuk őket a mörödély tetöjén Hurdgan.! – Ne.. ! – hagyta el egy gyenge figyelmeztető hang a lány ajkait majd megragadta varázsbotját.

“Kezdetekben sárkányok éltek e földön – büszkék voltak és szabadok. Pikkelyeik úgy ragyogtak, akár a drágakövek, s káprázatos szépségük és félelmetes erejük rettegéssel töltötte el mindazokat, akik rájuk merték emelni tekintetüket.” Olvasható a régi krónikákban, ami még a Fenség Kövének megszületése előtt íródott. A Sárkányvölgy legendáját, azonban egyetlen egy krónika sem rögzítette. Nem is tehette volna, mert igen kevesen jutottak el ebbe a zárt völgybe, melyhez ráadásul nehezen járható, ismeretlen ösvények vezettek. És ahogy mesélik az öregek, akik valaha el is jutottak oda, nem is igen tértek vissza onnan. Aztán nemrégiben változás történt. Ahogy egy a völgyből visszatért sánta vadász mesélte, két mágus – egymásról mit sem sejtve – közel ugyanabban az időben fejtette meg a völgy titkát és találta meg az odavezető utat. Hogy miért is keresték a völgyet, és mi dolguk lehetett azt kevesen tudták meg. Az öt faj kalandot és dicsőséget szomjazó különítményeit hatalmas mágiájukkal ki-ki a maga oldalára állította, csak hogy a Sárkány könnyeit megszerezve mágikus hatalmát megnövelni tudja. A két mágus csatározásából az Ork sámán került ki győztesen, aki éppen, hogy valamivel hamarabb tudta megtörni a völgyre varázsolt védővarázslatot. Kíméletlen elhatározottsággal tört előre szövetségeseivel, és könyörtelenül csapott le a Tünde mágusra, és egy rövid ám annál véresebb csatában pusztítva el őt magát és segítőit. A vadász története eddig tartott, ő hegyoldalban nézte végig a csatát, hogy annak a vége felé néhány ork kiszúrja őt a fák között, és üldözőre fogják. Az orkokkal nagy nehezen végzett ugyan, de súlyos sebet kapott, amit büszkén mutogatni is szokott a történetének valódiságának bizonyságául. Hogy egy kicsit jobban érthessük miért is választotta felfedezése célpontjaként a Sárkányvölgyet ez a két mágus, ősi legendák nyomába kell erednünk. Merkath-ról sok legenda szól, de igazából figyelmen kívül hagyja mindegyik az egyik legfontosabb tényt, hogy ez az évszázadok legerősebb sárkány hatalma forrása valójában a mágia nagyon kevesek által ismert szövedékének ügyes megcsapolásából származik. Hogy ez hogyan is működik, vagy hogy ő ezt hogyan használta, én ezt meg nem értettem, és ráadásul, ha érteném, akkor nem ezt a történetet mesélném el. Elég az hozzá, hogy ezt egy mágus jegyzeteiben olvastam, és bár nem értem mit jelent igazán, elég gyorsan meg tudtam jegyezni. A jegyzetek azt is felfedik, hogy Merkath hatalma teljében felfedezett valamit. Méghozzá azt, hogy ahhoz a varázslati energiához, amit használ hozzá tud férni közvetlenül, mi több, bele tud lépni. Azt remélhette, hogy hatalma még nagyobbá válhat ezáltal. Ez annyira izgatta, hogy felderíteni indult, és a nyomaiból kiolvasva, valójában a Sárkányvölgy volt a célpontja. Ott sokfelé hagyta a kutató munkájának nyomait, felperzselt erdőrészek, karmával felszántott völgyek, felforgatott sziklák jelezték, hogy a kutató munkája nem csak egyszerűen mentális munka, hanem fizikai is volt. Nagyon aktív volt, sok nyomott hagyott. A most megtalálható nyomokat összeolvasva az a kép rajzolódik ki, hogy Merkath az intenzív keresés közben egészen egyszerűen eltűnt. Nyomai nagy hirtelenséggel szakadnak meg, és az általa megtalált tárgyak, nyomok, rúnák, sírhelyekből előszedett varázslatos tárgyak jó része szétdobálva, egy másik része pedig ügyes zárak, fejtörők és védő mágia rabjaiként várják, hogy egyszer újra megláthassák a napvilágot és talán felfedjék a völgy titkát. Ki tudja mi történhetett valójában? A Sárkányvölgy izgalmas és felderítetlen titkokat rejt, olyanokat, amelyeket csak az igazán elszánt, és különleges képességekkel felruházott kalandorok fejthetnek meg. Azt hallottam, hogy újra mozgolódnak az öt faj királyai, vezérei, és újra felderítőket küldenek még most az utolsó téli hónapban a Sárkányvölgybe, a legjobbjaikat válogatják ki. Nem nehéz kitalálni miért épp egyszerre, egyikük sem akar lemaradni azokról a feltételezett kincsekről, amiket a Völgy rejt. Ki tudja, ha sikerrel járnak, talán egyszer Merkath igaz történetét is megtudhatjuk tőlük. Merkath valóban megtalálta a mágikus átjárót, amin a mágia közvetlenül elérhető volt, és valóban fizikailag bele tudott lépni. Ettől remélte, hogy ezen keresztül még több mágiát tud magába szívni. Csakhogy elszámított valamit. Nem vette észre, hogy a mágia szövedékéhez mások is csatlakozva, ha az egy darabon megsérül, illetve az egyensúly felborul, megjósolhatatlan következménye lesz. Mire észrevette, hogy nem olyan egyszerű helyzetben van, mint elképzelte, már késő volt. A világrész másik felén egy egyszerű boszorka Ailana, mit sem sejtve éppen egy Jégvarázslathoz készülődött, hogy elzavarja a goblinokat kunyhója körül, azonban a szerencsétlen időzítésnek köszönhetően ugyanazt a mágia fonalat ragadták meg mind a ketten Merkath-tal a saját varázslatuk elvégzéséhez, amely együttállást Merkath okozott azzal, hogy belépett az átjárón. Ennek az lett az eredménye, hogy a Boszorkány eltűnt a kunyhója elől és megjelent a Sárkányvölgyben, Merkath pedig belekerült a Boszorkány testébe, mintegy börtönbe kerülve a nő porhüvelyébe. A boszorkány összezavarodott, kissé elveszve járja az erdőt, próbálna hazatalálni, és valójában fogalma nincs róla, hogy őbenne lakik Merkath, aki pedig mindenáron kiszabadulna.

Nagyuram! Küldöm a jelentésemet a Völgyből. Nem vagyok biztos, hogy örülni fogsz a fejleményeknek, de tudom, nem azért kapom az aranyakat, hogy a hatalmasok dolgába beleszóljak. Ahogy megérkeztem a Völgybe, az utam egyből a kocsmába vezetett, természetesen csak azért, mert tudom, hogy ott lehet a legkönnyebben szóra bírni a népeket. De azért megemlíteném, hogy a sör kiváló, és a kocsmáros asszony igen szemrevaló. Ahogy beléptem, arra lettem figyelmes, hogy egy csapat hegyi ember nagy hangon mulat. Le is telepedtem közéjük. – Látom hölgyeim és uraim, hogy igen jó kedvük van, innék én is az egészségükre – kezdtem én. – Persze foglaljon helyet, hát hogyne vigadnánk. Sikerült megtalálnunk és megmentenünk ezt a nőszemélyt, aki nem csak a bölcs boszorkányunk, de egyben az utolsó nőnk, aki képes erős harcosokat és leányokat a világra hozni és mágiájával megmentheti a törzsünket.

Itt egy hosszú és kicsit zavaros történetet meséltek arról, mi is történt a népükkel, hogy vesztették el az asszonyok a termékenységüket, aztán a boszorkányuk, amikor épp egy krumplivész elleni varázslatot mormolt, egyszer csak eltűnt. Mivel ez a boszorkány, Aliana, is ott ült a körükben, elmesélte, hogy olyan volt mintha átesett volna egy mély gödrön a világ másik oldalára, és amikor magához tért, itt találta magát a Völgyben. A Völgyben nem sok élőt talált, mert nem sokkal azelőtt két hatalmas mágus csatározott itt a tündevarázsló és akit ők Merkathnak neveznek, akit mi a Sárkányfinak, de ezt pontosan tudod Nagyuram, elnézésedet kérem a fölösleges sorokért. Hogy rövidre fogjam, ahogy Alianát meglátta az itteni hegyiember tábor őrzője, értesítette az uralkodójukat, aki küldött is egy válogatott harcosokból álló csapatot. Útközben hírét vették, hogy a hegyekben tartott ménesüket orkok dézsmálják, így kettéváltak. A ménes védelmére küldött csapat nagy mészárlást rendezett az orkok között (láttam is pár ékszert rajtuk Nagyuram, amit szerintem ork csontból készítettek). Ez lehet az oka, amiért a Völgyben összesen egy ork kószál.

Nagyon furcsa szerzet, azt mondják erősen vonzódik a bányákhoz és a törp kincsekhez. Erre visszatérek még, Nagyuram. Miután a csapataik egyesültek itt a Völgyben, kiderült, hogy az itt bóklászó őrült boszorkány valóban Aliana, de amikor azt az utolsó varázslatot végrehajtotta, valami bonyolult mágia folytán a testébe költözött Merkath szelleme. Ezután a jó hegyiember harcosok nem győzték dicsérni magukat, hogy milyen furmányosan rájöttek, és milyen hőstetteteket hajtottak végre, hogy végül az emberek varázslónőjét meggyőzzék, hogy egy bonyolult rituálé segítségével űzze el Merkath szellemét Aliana testéből, aki most szabadon ott ült körünkben. Mire idáig jutottak a történetben, már annyira részegek voltak, hogy nem láttam értelmét a további társalgásnak, és úgy döntöttem megkísérlem megtalálni ezt az ember varázslóasszonyt. Őt nem leltem, biztos nagyon kimerítette Aliana megmentése, de egy csoport ember a fogadó másik végében emelgette a kupáit, odaültem hát. Talán emlékeztettem őket valakire, nem tudom, mindenesetre gyorsan a bizalmukba fogadtak, és elmesélték, hogy őket a királyuk azért küldte, hogy bosszút álljanak Merkathon, aki 12 holddal ezelőtt elpusztította a Völgyben élő embereket. Az eredeti céljuk az volt, hogy Alianát megölik, hiszen a hegyi emberek is Merkath-ot támogatták, de végül a szövetség lehetősége, a vezetőjük bölcs szava és a varázslóasszonyuk embersége miatt úgy döntöttek, hogy megmentik Alianát. Nem voltak biztosak benne, hogy jól cselekedtek, a hegyi emberekben továbbra sem bíztak, volt hogy egymás oldalán harcoltak, olyan is megesett, hogy hátba támadták őket. Épp a hazatérést tervezték, én pedig Nagyuram megfelelő, neked tetsző tanácsokkal láttam el őket. Ezután úgy döntöttem, szükségem van egy kis friss levegőre. A kocsma előtt belebotlottam néhány hangos, egymás szavába vágó, vitatkozó törpbe. És egy halkszavú öreg harcosba, aki láthatóan lélekben máshol járt, de néha bólogatott és hümmögött, amikor a törpök nekiszegeztek egy kérdést. Mindenesetre igen jó pipadohányt kaptam tőle. A vita valami hamis aranyról szólt, a törpök úgy érezték, hogy nagy és fényességes királyuk nevét bemocskolták, mert valakik azt állították a itt, a Völgyben, hogy a törpbányákból és pénzverdékből nem megfelelő minőségű és mennyiségű aranyat tartalmazó aranypénzek kerültek ki. A leghangosabb egy törpasszony volt.

Nagyuram, nem véletlen, hogy rejtegetik az asszonyaikat, ilyen rusnya teremtést én még életemben nem láttam, és nem lehetett elhallgattatni sem. Lehet, hogy a férjét siratta, de az is, hogy dicsekedett, hogy hány urát temette már el, nem értettem teljesen, különös ez a törpnyelv. Egyébként is furcsa szerzetek voltak, Nagyuram, a velük való szövetséget nem ajánlom. Elnézésedet kérem, tudom, nem szorulsz szerény tanácsaimra. Végül néhány szót azért sikerült váltani velük, sok lényeges hírről nem tudtak beszámolni, azonkívül, hogy bizonygatták, hogy az aranypénzek, természetesen nem csalással készültek, de amúgy is mindegy, mert összegyűjtötték a Völgyben található majd’ mindet, és be fogják olvasztani őket és kovácsolnak egy olyan kincset, aminek egész Berzonia a csodájára jár. Elmesélték még, hogy törp mágia fantasztikus, mert sikerült egy olyan italt kikeverniük, hogy egyik pillanatban még a bányában beszélgettek, a másikban pedig itt, kocsma mellett. Nagyuram, az én elmém korlátai miatt nem tudom ennek az állításnak a valóságtartalmát megítélni, de ha valóban így történt, az udvari varázslóit megbízhatná egy ilyen szer kifejlesztésével. Aliana megmenekülésével kapcsolatban csak annyi véleményük volt, hogy az a némber egyszer némítás varázslatot tett a törpasszonyra, és még csak a törppálinkát se kóstolta meg. Úgy éreztem, hogy több hasznos dolgot itt már nem tudhatok meg, ezért elindultam hazafele. Az erdőn keresztül vezetett az utam, ahol végig úgy éreztem, mintha valaki követne. Jó uram, ne tarts egy babonás gyávának, de különös vidék ez, mindenhol érződik a mágia, a Sárkány jelenléte még most is és az elmúlt csaták halottjainak a szellemei sem hagyták el a vidéket. Ahogy a mulandóságon merengtem, hirtelen csodálatos zene ütötte meg a fülemet. Egy hatalmas fa körül, a patak partján, táncoló tündéket vettem észre. Meghívtak maguk közé, tudod Nagyuram, milyenek, étellel kínáltak, amit örömmel elfogadtam, mert a sok sör mellett elfelejtkeztem a vacsoráról. Épp egy ünnephez volt szerencsém csatlakozni, amit azért ültek, mert sikerült egy lelket megmenteniük, Alianáét természetesen, úgy hogy közben bosszút állhattak a 12 holddal ezelőtt elesett testvéreikért. Nagyuram bizonyára tisztában van ezzel, de engem meglepett, hogy a tündenépek között számos kiváló harcos van. Azt hittem, hogy ők csak fákkal beszélgetnek és holmi ősi tudást kutatnak. Tudom, Nagyuram, nem vagy kíváncsi arra, mit hiszek. Szóval valamiféle életünnepet ültek, és annak is örvendtek, hogy a hegyi emberek tudása, ami igen ősi, szintén megmenekült az enyészettől. Büszkén megmutatták a varázsíjjukat, népük híres fegyverét, ami a bosszúhadjárat során szintén visszaszereztek.

Most itt a tüzük mellett ülve írom a levelet, de zárom is soraimat, mert Nagyuram hollója már türelmetlen, és a hó is el kezdett szállingózni, eláztatja a papírt. Lassan én is útra kelek, és követem tovább a Sárkány nyomait.

Észak: Északról jöttünk a messzi hegyekből ott ahol a látóhatár összemosódik a horizonttal, de nem a napfény délibábja által, hanem a mindent beborító hóvihar és a jeges szél miatt. A hegyek között csak régi szövetségüsünk a törp népeknek van menedéke az északi szél ellen mélyen bent a földalatti tárnáikban ahová mi hegyi emberek sose juthattunk el.

Kelet: Ahol a nap felkel és mindennap sugarai által új élet sarjadt életben maradtunk. A tündék tisztelik a legjobban az életet, de egyedül ők őrzik a sárkánykarom völgyben a legtisztább vizű mágikus forrást. Mi mindannyian az utolsó hegyi asszony öléből születtünk, de elmenekültünk a jég, a fagy és az Orkok elől az emberek közé, mert szükségünk volt rájuk, hiszen ők segítették az utolsó hegyi asszonyt életben maradni.

Dél: Berzonia földjén délen a hegyektől távol az emberek földjén áll egy város: Délen D’ale városa a nagy folyó mentén. 89.holdévben el kellett jönnünk a Silip hegyekből, 125.holdévben pedig el kellett jönnünk Ynos Zrob hegyekből, mert szűk volt a sárkánykarom völgy számunkra és az éles sziklákon hamar tönkrementek bőr bocskorjaink. D’ale városi emberek befogadtak minket, de most már többen vagyunk mint ők.

Nyugat: Ott ahol lebukik a nap sötétség lesz és a fekete átok tör elő,vadság és vérszomj. Megmenekültünk az ork hadsereg elől egészen D’ale városáig futottunk. Befogadtak az emberek és megállították az üldözőinket visszaszorítva őket a fekete várba. Új életet kezdhettünk délen és benépesítettük a várost, hogy örökké ünnepeljük győzelmünket: mert túléltük északon a süvítő szelet, jeget és fagyott világot.

Lamedon Várispánság 6 hektaros területével del-Gondor egyik kisebb, de fontos, befolyásos vármegyéje. A terület várral, lovagteremmel, kikötővel, piaccal és környező kézműves épületekkel a Lamedon tartomány egyik meghatározó települése.

Lamedon az Ispánság fontos embereinek is lakóhelyéül szolgál. Az Ispánság életét az Ispán határozza meg, aki most épp a Gróf Úr.

A Gróf meghal, és a helyi törvények alapján az Ispán pozíciójára jelentkezők közül választással dől el, hogy ki lesz a következő Ispán. A Gróf halála után azonnal, a kialakult hatalmi vákuumban, a befolyásos emberek helyezkedni kezdenek, hogy minél nagyobb hatalmuk legyen, mindegyikük abban a reményben, hogy ő lesz a megválasztott vezető.

Választás, szavazás lesz arról ki lesz az új Ispán. A szavazó nemesek szavazati ereje akkora amekkora létszámú erőt kiállítani képesek, vagyis ahány kalandozót, és nemest tudnak toborozni maguknak. Természetesen maguknak is van 1-1 szavazatuk.

A lovagterembe a halott báró teste már fel lesz ravatalozva, amikor is elkezdődik a búcsú szertartás, a papok röviden elbúcsúztatják a holtat és felfedik az arcát. Ott felfedezik a zöld trutyit ami a száján jött ki, ezert az egyik nemes gyilkosságért kiált, mire az összes nemes beleértve a papokat is kizavarjak a tömeget és becsukjak mögöttük az ajtót. Így indul a kaland. A nap végi szavazáskor akárhogy is alakul, a nemesek között konfliktus lesz, azt ők gerjesztik, amit aztán fegyveres erővel fognak feloldani, ez lesz a végső csata.

Helyszínt köszönjük = https://www.facebook.com/emesepark.szigethalom/

Szép számmal gyültünk össze a Gróf temetésén, mindannyiunk szivét átjárta a szomorúság, hiszen egy remek vezető távozott el közülünk. Mikor a leplet felhajtották, láthatóvá vált, hogy valami zöldes folyadék szivárgott ki a Gróf szájábol. Szinte magunkhoz se tértünk a döbbenetböl, mikor a Bárónő a Grófnőre mutatva kiabálni kezdett, hogy megmérgezték! gyilkosság! ekkor a Grófnő huga nekiesett a Bárónőnek, ráncigálni kezdte, hogy nyugodjon le és hallgasson el, a többiek pedig igyekeztek kiüriteni a termet.

A Gróf temetése után, törp testvéreimmel ott maradtunk a teremben még egy kis ideig, mikor is a Grófnő magához hívott minket, hogy régi egyeszségünkre való tekintettel segítsünk neki és védjük meg a további támadásoktól. Társaimmal megbeszéltük a dolgot és arra jutottunk, hogy királyunk nélkül nem hozunk meg egy ilyen fontos döntést, így kimentünk a főtérre, hogy ott várjuk meg, amíg megérkezik. Alig egy félóra ácsorgás után, megérkezett nemes királyunk egy hordóval a hóna alatt, melyet lépésenként meghúzott. Egyből gyorsan elújságolták neki társaim, hogy mi történt és, hogy mit gondolnak az esetről.

Agnus király megfontolta a dolgot egy két korty finom sör kíséretében, majd azt a döntést hozta, hogy előbb nézzünk utána a dolgoknak. Már épp felszedelőzködtünk volna, mikor egy kopasz ijesztő “hímboszorkány” sétált oda hozzánk, rémes koponyás botjával (RIP. bot). Őt kifaggatták a többiek és azt ajánlotta fel, hogyha támogatjuk a Grófnőt, a táborhelyünket erősítő varázslatok közül egyet a rendelkezésünkre bocsát. Ezt az ajánlatot nem fogadtuk el, mivel királyunk szeretett volna előbb a dolgok végére járni és megismerni a többi jelöltet. Ugy döntöttünk, hogy a fogadó felé vesszük az irányt, ahol a Kereskedővel is szót ejthetünk. Odaérkezésünkkor a fogadó tele volt, alig fértünk be. Gyorsan rendeltünk magunknak tetemes mennyiségü ételt és italt, amit a kevésbé kedves fogadósnő hozott ki nekünk. (Bár lehet azért volt kevésbé kedves, mert a törpék jókedvükben folyamatosan üvöltöttek és beszólogattak a körülöttük lévőknek, köztük neki is..:D:D).. Királyunk ekkor beszédet mondott, meg valami ősi fegyvert is szeretett volna megkeresni, meg szerződéseket irt alá, szövetséges uj társainkkal, pár hegyesfülüvel, akit a végére köreinkbe is fogadtunk. Végül visszatértünk a Grófnő ügyére, Agnus ki is faggatta a Grófnő hugát, hogy meséljen el mindent testvéréröl meg a paprol, majd az odakeveredő Vajákosasszonyt is kifaggatta, akitöl megtudtuk, hogy a méreg valószinüleg Fagyöngy lehetett, ami errefele nem terem. Rájöttünk arra is, hogy Melkor pap (hímboszorkány) megjelenése után változott meg ennyire a Grófnő és ezekután halt meg a férje. Ugy döntöttek testvéreim, hogy ideje lenne kifaggatni a Grófnőt is a dologrol, igy visszaindultunk a táborunkba, ahol a kapu zárva volt. Elmentünk a tó fele, hogy körülnézzünk arra is, de már nem találtunk semmit, majd megkerültük a területet, hogy oldalrol jussunk be, ahol egy kisebb csapat ork rohant épp befele, észrevettük hogy a pincéböl eltünt a varázspöröly, igy az orkok után indultunk, de eltüntek mire beértünk a táborunkba. Itt megpihentünk. (Epic fail: nem vettük észre a nagy kapu mellett a kis ajtót, szóval feleslegesen járkáltunk teljesen körbe… 😀 D:D) Közben körbelebegtek minket a kergetett orkok szellemei, igy eszünkbe jutott, hogy fel kéne keresni az erdő szellemét, némi informácioért, ám a város elött a Hegyiemberekkel kerültünk szembe, akik valami gödörbe turkáltak, hagytuk is őket és a felbukkanó Grófnővel elegyedtünk inkább szóba. Azt tudtuk meg, hogy férje nem igazán akarta követni Melkor hitét, hiába probálta meggyőzni őt. Királyunk összehivott minket, hogy összegezzük a dolgokat amiket megtudtunk. Ezután az Iluvatar papot indultunk megkeresni, hátha segitségünkre tud lenni az ügyben. Hamar megtaláltuk és királyunk előadta neki az informáciokat amiket szereztünk és elzavarta az ott várakozó Bárónőt, nem tul kedvesen. A pap bár kissé meglepődött, de azt mondta, hogy ha megszerzünk neki egy növényt, ő tud segiteni nekünk a Grófnőn lévő bűbáj megtörésében. Igy mivel a növényekhez nem igazán értünk, megint a fogadó fele vettük az irányt, hogy beszéljünk a Vajákosasszonnyal. A kocsmában, a tündék jöttek oda hozzánk, hogy szeretnének szövetségre lépni velünk és meggyőzni minket, hogy a Grófnő nem is olyan jó, mint ahogy mi hisszük. Elmondták az informáciokat amiket megtudtak. Mint kiderült, ők is azt deritették ki, amit mi, sőt, bizonyitékuk is van arra, hogy a Grófnő ölette meg a férjét. Eközben társaink, megegyeztek a Vajákosasszonnyal a növényröl és a Bárónőt megint elzavarta királyunk, hogy ne hallgatózzon itt folyton mellettünk.(:D:D:D:D) A kocsmában megebédeltünk, majd elindultunk a növényért, és néhány kőért, amire testvéreimnek szüksége volt, ám a fogadó elött már vártak minket a tündék és az emberek, hogy bizony az orkoknál van amit mi keresünk. Az orkok, csak nagyon ovatosan próbáltak kisettenkedni a fogadóbol, látva, hogy egy nagyobb sereg várakozik rájuk, ám a végzet nem kerülte el őket. Egyiküktöl sikerült is megszereznem a varázspörölyt, igy azzal folytattam a harcot. Kifujtuk magunkat és bekötöztük sérüléseinket, mikor is hirt kaptunk, hogy nemsokára kezdődik a szavazás. Felkerekedtünk és oda is mentünk a helyszinre mindannyian. Királyunk és társaim jórésze, ekkor gyorsan elsietett a megszerzett kövekkel, valamit elintézni, meg a szükséges növényt is elhozni. Már majdnem lekésték a szavazást, de sikerrel jártak. A Grófnő még egyszer próbálta meggyőzni a tömeget, ám előadtuk a megszerzett bizonyitékokat, a tündékkel együtt, igy a Kancellár kiadta a parancsot a Melkor pap elfogására. Az orkok probálták védelmezni, bemenekültek a táborukba, de hatalmas seregünk hamar végzett velük én pedig oldalbaszúrtam a papot. Azt még mindig nem tudtuk, hogy ki szerezte a Fagyöngyöt és intézte el a gyilkosságot, de az emberek hirtelen kiáltozni kezdtek, hogy az orvgyilkos ott van velük, ő tette. Kicsit összezavarodva álltunk, egészen addig a pillanatig, mikor a Kancellár “Három arany a gyilkos fejéért” felkiáltással az Orvgyilkosra mutatott. Nagyjábol húsz lándzsa és kard szúródott a férfi testébe, igy meghalt. Az iluvatar papnak átadták a többiek a növényt és ő megtörte a Grófnőn lévő átkot, aki sikitva, sirva tért magához, összeroskadva, ahogy ráeszmélt, hogy megölette a férjét, akit szeret. Vissza is lépett a szavazástol, nem akart ezekután uralkodó lenni. Teljesen összetört. Igy csak a Kikőtőmesterre és a Bárónőre lehetett már csak szavazni és bár sokszor elzavartuk a Bárónőt, végülis mellé álltunk.

Az a bizonyos eseménydús nap Arrogancia tollából…

Hideg, nyirkos idő köszöntött a tájra azon a reggelen. Húgaimmal már korán talpon voltunk a Sárkány Fogadóban, melyet édesapánktól örököltünk. Készültünk, serénykedtünk, mert az napra szép összegű bevételre számítottunk. Előszedtük a tartalékainkból a különleges árukat, a családi recept alapján készült méz sert, messzi tájról hozatott citromot, káposztát és a környékbeliek által kedvelt babgulyást egy nagy üstben főni tettük fel.

Ugyanis a várban temetést tartottak, a Grófunk elhalálozott pár napja. A temetésre meghívtak mindenkit, hogy tegye tiszteletét a halott ravatalánál. Jöttek a bányáikból a törpök, az erdeikből a tündék, jelen voltak a városban lakó emberek, a morcos hegyi emberek és a rossz hírű orkok is. Én ezt onnan tudom, hogy a húgaimat hátra hagyva a szakadó esőben elmentem megnézni a szertartást és persze felmérni az esetlegesen fogadónkba majd betérő népségek gazdagságát. Mikor közeledtem a várhoz nagy civakodásra lettem figyelmes. Először azt hittem, balga szolgálók estek egymásnak, azon vitatkozva, hogy kinek hatalmasabb az ura, de legnagyobb megdöbbenésemre a ravatalban lévő emberek üvöltöztek egymással. Amint bekukkantottam a tömött sorok között, láttam, hogy a Grófné és a Bárónő üvöltenek egymással. A mi kedves Grófnénk… nem is gondoltam volna róla, hogy ilyen vehemens. Pedig suttogták a népek, hogy igencsak megváltozott az utóbbi időben, amit eddig nemigen hittem el. Annyira megijedtem a látványtól, hogy sarkon fordultam és a fogadónkig szaladtam. Amint megérkeztem, nem sok időre rá már meg is érkeztek az első vendégek. Az emberek kisebb csapata tért be hozzánk és illedelmesen kértek némi betevőt és forró italt tőlünk. Ekkor fél füllel meghallottam az egyik fiatalember panaszát, hogy őt bizony egy csalfa nőszemély (ő másképp becézte) nagyon becsapta. Na megörültem a hallottaknak, mert már ismertem ezt a történetet, boldogan újságoltam a kis férfi embernek, hogy ez a „kellemes” történet mennyire jól elszórakoztatta a fogadó népségét napokig és mekkorákat kacagtunk. Persze hat féleképp elmesélve hallottam, ezért gyorsan kiszolgáltam az Urakat és közéjük csüccsentem a lócára, kérve őt, mesélje el az igaz történetet. Sajnos nem tudtam meg semmit, mert pironkodva hárította el kérésem. Pedig micsoda történet volt így is! Ekkor megérkeztek a tartózkodó (szerintem az orrukat és fülüket magasan hordó) tündék képviselői. A vezetőjük fennhéjazva megszólított, hogy „Asszonyság, hozzon nekünk finom méz sert!” Na ezt nem hagyhattam szó nélkül. Jól kihangsúlyozva minden szót, hogy biztos megértsen a nagy füleivel mondtam neki: „Kisasszonynak nevezzen!” Megvillant a szeme és magyarázni próbált, de ebből nem engedtem. Végül (mivel tudok én is nyakas lenni) elnézést kért és kijavította a mondatát. Már messziről hallottuk, hogy harciasan kiáltozva újabb vendégek érkeznek. És nem is tévedtünk. A királyukkal az élükön a törpök nyomultak be. Kezdett megtelni a fogadónk. Hátra szaladtam a húgaimhoz, hogy jöjjenek ők is kiszolgálni a népeket. Mind a hárman megállapítottuk, hogy a törp igen csak zajos népség. A királyuk dicsőítő beszédet tartott (persze magáról és a mindig tökéletes törp népekről), erre a társai annyira fellelkesültek, hogy a hangzavar már lassan elviselhetetlenné vált. Kötekedni is próbáltak a fogadóba betérő más vendégekkel, így kénytelen voltam helyre tenni ezt az apró népet, hogy most már csituljanak, mert ez itt nem szokás! Megmondom őszintén féltem, hogy kárt tesznek a berendezésben és attól is, hogy jelentős bevételtől esünk el a húgaimmal a lehetetlen viselkedésük miatt. Miközben a törpöket csitítottam fennhangon a fogadó másik felében kicserélődtek a népek. Az emberek, tündék helyett megérkeztek a mindig veszekedős orkok és a hegyi emberek egy csapata. Meglepődve láttam, hogy az orkok meglehetősen csendesen üldögélnek a padokon, ez egyáltalán nem jellemző rájuk, általában harsogni szoktak, meg horkangatni, hangosabban mint a törpök ordításai. Mikor odamerészkedtem hozzájuk (mert azért mindig tartok tőlük egy kicsit) leadták a rendelésüket és én megkérdeztem tőlük a szomorúságuk okát. Persze nem kötötték az orromra, pedig biztos jó kis zaftos pletyka lett volna belőle! Ekkor a törp király felemelkedett alattvalói közül és odaintett magához. Citromot és gyertyát kért tőlem, melyen igencsak elcsodálkoztam és megkérdezte van-e titkos térképről tudomásom. Na rögtön hallottam füleimben a pénz szép csengését… Megalkudtunk a királlyal, mert hát természetesen volt a javasasszonytól kapott térkép nálam (a furcsa térkép kinézete miatt garanciát nem vállaltam érte), de azt hiszem jó üzletet kötöttem, nagyon jó kis bevételhez jutottunk a húgaimmal. Mikor az üzlet megköttetett egy szerényebb törp somfordált oda hozzám és suttogva kérte tőlem a kedvenc eledelét, a káposztát. Én már ezen a népségen nem csodálkozom! Hátra mentem egyeztetni a húgaimmal, hogy van-e zöld káposzta, mert bizony itt egy haspók törp és azt szeretne enni. Találtunk még egy eldugott példányt a raktárunkban és mikor odaadtam a törpnek, ő örömében a hasát, térdét csapkodta és hahotázott hozzá. Ekkor megjelent a fogadónkban Eru Iluvatar papja és szavazásra hívta a népeket, mert elmondása szerint a Várispánság nem maradhat vezető nélkül. A fogadóban lévő népek a hívó szóra elmentek a közeli rétre. Még a kedvelt kereskedőnk, kikötő mesterünk, javasasszonyunk is csatlakozott hozzájuk. Innentől kezdve már nem sok vendég ténfergett nálunk, mindenki a réten figyelte az eseményeket. Hozzánk csak a hangos csatakiáltások, ordítozások, összecsapó fegyverek csengése jutott el. Hallottunk még egy felkiáltást a kereskedőtől, hogy „Három arany a gonosz pap fejéért” és orkok ordítását mellé. Az utolsó dolog, amit ki tudtunk szűrni az este hangjaiból az a Grófnénk hangos jajveszékelése volt, hogy konkrétan mi történt azt nem tudjuk a húgaimmal. De nemsokára újra megnyitjuk fogadónk ajtaját és némi italért meghallgatjuk a hozzánk betérő néptől a réten történt események.